A 2013-as év az utolsó kettő számjegyéből kiindulva, nem igazán volt szerencsés a számomra. Nagyon pozitív gondolkodású embernek tartom magam, egy sportembernek, de meg kell mondjam azért nagyon megrázó volt, amikor egy munkahelyi éves tüdőszűrést követően visszahívtak, hogy valami nincs rendben. Ekkor kezdődött az én egy éves „kálváriám”.
Volt két hetem a megnyert, de nagyon nem kívánt „üdülésem” kezdetéig, amely alkalmával egy idegbeteg lettem. Nem hittem el, ez velem történik. Többször feltettem a kérdést az égre nézve: Miért pont én? Választ sosem kaptam, de valahogy összekapartam magam főképp a közeli hozzátartozóim hatására, akik szeretete ekkor még inkább jól jött.
Leleteimmel a kezemben egy erre szakosodott kórház, jól felszerelt onkológiai osztályára kaptam beutalót. Lényegében semmit nem éreztem, leszámítva egy hétről hétre erősödő száraz köhögést. Sajnos a torkomon keresztül elvégzett tükrözés nem járt sikerrel, hogy mintát vegyenek a nem odavaló „valamiből”, így azt mondták meg kell majd műteni a szövettan miatt. Na ettől félelem lett úrrá rajtam, hiszen ha felmetszenek, az mégsem egy bajnoki döntő a focipályán.

Ekkor már még erősebb köhögőhullám jött rám naponta, volt mikor véres váladék szakadozott fel. Ekkor éreztem igazán, ennek a fele sem tréfa, itt valami komoly probléma lehet. A kezelőorvosom elmondta, több hét is lehet, mikorra időpontot kapok a szükséges műtétre, ehhez képest ezen a csütörtöki – sajnos jól emlékszem a napra – délelőtt azt a hírt kaptam az osztályvezetőtől, hogy ha nem hagyom el hétvégére a kórházat – egy esetleges megbetegedést kockáztatva –, akkor hétfőn velem kezdnek. Értetlenül álltam örülve a hírnek, de kérdőjelekkel a szememben: Most akkor nem kell heteket várnom? Kérdésemre elmondta, látta amit tettem másokért az osztályon, és úgy érzi ez a minimum volt, hogy elintézze a mielőbbi beavatkozást.
Mit is tettem? Hát lényegében mivel én nem ágyhoz kötött beteg voltam, mások számára teljesen egészségesnek tűnhettem, így én lettem, aki jött ment a büfé, újságos és a kisbolt között, amelyek mások számára elérhetetlenek voltak. Szívesen segítettem az ágyat megemelni bárkinek ha fel szeretett volna ülni, de volt rá példa, amikor csupán felolvastam a kedvenc színészéről szóló cikket egy „szépkorú” hölgynek. Sokan már csak úgy hívtak a kórházban: A srác, aki egész nap járkál. Itt bebizonyosodott számomra ennél az esetnél, hogy igenis, jót tenni jó. Sosem tudhatja az ember, hogy mikor, és még inkább, hogy kinek a segítségére szorul az életben. Számomra nem megterhelő módon segítettem másoknak, cserébe kaptam egy lehetőséget a „köhögésem” mielőbbi kezelésére.
Az említett csütörtököki nap délutáni óráiban át is tettem a székhelyemet a kórház sebészeti osztályára, ahol folytattam „társadalmi munkámat”. Segítettem másoknak, cserébe ezzel ők ha nem is tudták, de az unalomtól mentettek meg engem minden kérésükkel. Újabb és újabb sorstársakkal ismerkedtem meg, szomorúbbnál szomorúbb történeteket hallottam. Rájöttem, mennyit is ér az élet és letettem a cigarettát, amelyet 14 éves koromtól előszeretettel pampogtam. Minden rosszban van valami jó, itt ebben az egész helyzetben csupán ha ennyi jó volt, már arra kellett összpontosítanom, hogy megérte.
A műtétet megelőzően elbeszélgetésre hívott az irodájába a professzor, aki vállalta a beavatkozást. Nagyon jó kezekbe kerültem azt mondták többen, de ez a konzultáció alkalmával még inkább tudatosult bennem is. Egy nagyon szimpatikus embert ismertem meg, így ha már vágni kell a testem, akkor örültem, hogy azt ő fogja elvégezni. Elsők között azt kérdeztem tőle, hogy ez a „valami” a dohányzástól alakult ki bennem? Erre egy nagyon korrekt választ kaptam: Lehet, vannak olyan kollégáim, akik megkérdeznék öntől dohányzik e, és ha igen a válasza azt mondanák attól van, de ennek az ön esetében semmi köze a cigarettához, még ha tudjuk is jól, az mennyire egészségtelen szenvedély.

Megtörtént a szövettan kielemzése és kiderült, hogy egy nem áttétes nyirokrendszeri daganat, ami problémát okoz a szív, főhörgő és a tüdő kapujának háromszögében. Magyarázattal szolgált arra is, hogy miért köhögök annyit, hiszen a főhörgőt irritálta és ezért krákogtam néha fulladásig. Méreteiből adódóan legnagyobb állapotában már mint egy nagy alma akkora volt, hiszen 10 centiméteres átmérőt tudattak velem. Ekkor jött a hír, ezt nem kell műteni, gyógyszeres kezeléssel eltávolítható. Természetesen ennek nagyon örültem mindaddig, amíg kiderült, hogy ez a gyógyszeres kezelés nem más mint a kemoterápia.
A kezelőorvosom hat alkalmat jelölt ki, amikor részt kellett vennem ennek a fantasztikus hatásokat kiváltó anyagnak a befecskendezésén. Az első alkalommal a családommal érkeztem, akik mellettem álltak ebben a keserű időszakban. Elég jól bírtam az elsőt, így elhatároztam egyedül járok fel vidékről a többi kezelésre, hiszen amennyiben bármi történne velem, hol lennék jobb helyen mint egy kórházban, továbbá a nővérem is Budapesten él. Hála az Istennek neki nem kellett egyszer sem hozzám sietnie és lassan, de teltek múltak a hetek. A harmadik kezelést követően csináltak egy vizsgálatot, ami kimutatta szépen zsugorodik az én saját növesztésű daganatom. Hetente vérvételre kellett járnom a kezelések között, amelynek köszönhetően egyre jobban szétszúrták a vénáimat, így néha már-már kihívás volt egy rutinos nővérnek is megtalálni egyiküket.

Az utolsó kemót követően megállapították, teljesen eltűnt, ami nem oda való volt a testemben. Nagy volt az öröm, még ha le is lombozott a hír, hogy sugárkezelést is akartak adni ezek után. Na, ezt nem vállaltam saját felelősségre, hiszen a sugárzásról alapból nagyon sok rosszat olvastam. Megkérdeztem a kezelőorvosomat: Miért is kell a sugárkezelés? Erre azt a választ kaptam, hogy nehogy visszajöjjön ugyanarra a helyre a későbbiekben. Nekem nem kellett több és mondtam neki felhevülten, hogy tudtommal ez a testemben bárhol előjöhet újra ha úgy alakul, akkor már mindegy ugyanoda vagy sem. Na így spóroltam magamnak egy 30 alkalmas sugárzást, továbbá így esett el a kórház kitudja hány millió forinttól, amit a kezelésem után kaptak volna.
A kialakult helyzetben én egy percig sem tartottam magamat betegnek, ami ilyen helyzetben nagyon fontos. Sokan a közvetlen környezetemben sem vették észre, hogy valami nincs rendben velem. A mosoly volt az egyik fegyverem a betegség ellen, hiszen nagy igazság: A mosoly az egyetlen görbe vonal, amely mindent egyenesbe tud hozni. Mivel nem szerettem volna látni hullik e a hajam a kemoterápiától, azt trendi módon leborotváltam, ami férfiként nyári időszakban nem igazán szúrt szemet senkinek. Folyamatosan sportoltam – fociztam kispályás bajnokságban és nagypályán megyei szinten – a kezelések alatt is folyamatosan. Csak a töredékét tudtam nyújtani – főleg fizikálisan – mint korábban, de a lelkemnek jót tett, hogy nem sportolhattam és nem sajnáltak. A csapattársaim tudták milyen kihívással nézek éppen farkasszemet, így tisztában voltak vele, miért rúgok kevesebb gólt, vagy miért játszok sokkal kevesebbet. Az ötödik kezelésre sporttáskával érkeztem Budapestre, hiszen amint hazaértem a szülővárosomba már indultam is egy kispályás labdarúgó mérkőzésre, amelyen szerepeltem. Erőm nem sok volt, de a sport szeretete nem engedte volna azt, hogy ne jelenjek meg, ne álljak be akár többször 2 percekre. Ez, ami engem lelkiekben főképp egyben tartott, a sport és az a légkör, ami amatőr szinten még nagyon összetartó és nem a pénz miatt, a csapatszellem. Szerencsésnek mondom magam, hiszen ekkoriban pont olyan együttesek labdarúgója voltam, ahol a közösség összetartott. Tudtomon kívül a társaim összebeszéltek a gárdán belül, és elosztva minden nap felhívott valaki. Utólag belegondolva ez az egyik olyan dolog, ami nagyon jólesett.

A sport mellett lelkileg ami mindig átlendített a nehéz perceken az nem más mint a családom. Nem kezeltek betegként, de odafigyeltek és segítettek betartani egy nagyon komoly étkezési átállást. Ebben az időben nem ettem csak minimális szénhidrátot, kerültem a cukrot és más speciálisan elkészített ételeket fogyasztottam. Odafigyeltem, hogy minél magasabb ph értékű vizeket fogyasszak, hiszen az egészségesen is nagyon előnyös nem még ilyenkor. Próbáltam minél több vitamint bevinni a szervezetembe és a legnagyobb erősítő mindenképp egy barátunk által javasolt készítmény volt. Nem egy csodaszer, hiszen akkor most jönne itt egy reklám, csak hogy megvegyék az emberek. Egyszerű és nem kellett hozzá semmi más, csak egy gyümölcscentrifuga, amellyel céklát, almát, zöldséget és sárgarépát facsartunk ki minden reggel. Az első étkezés előtt egy ilyen ital igazi energiabombaként hatott rám, amely megalapozta minden napomat.

A betegséget követően nagyon nehéz volt normális munkahelyet találnom, de mára ez csak egy rossz emlék. Most egy olyan állásom van, amelyet imádok. Évente járok kontrollvizsgálatokra és remélem már soha nem mutatnak ki hasonlót, bár egyszer még lehet képes lennék végigcsinálni, amennyiben a szervezetem is hajlandó rá. Sajnos számomra ebben már lenne egy kitaposott út, de erre már újra nem szívesen lépnék.
Lehet nem a legjobbak közt szerepel majd ennek a történetemnek a leírása – amiért elnézést kérek –, de gondoltam vannak, akik meríthetnek belőle. A sport, az étkezés változtatása, egy energiabomba reggelente, de lehet hogy épp a környezetből érkező szeretet lehet a kulcsa a gyógyulásnak, míg nem szánalmat kell tapasztalni bármerre mész, inkább egy hatalmas elismerést. Ha vannak melletted, lehet bármilyen hosszú az utad, az sokkal könnyebb lesz.
Ezzel a bejegyzésemmel szeretnék mindenkinek jó egészséget kívánni, hiszen ha az megvan, akkor mindenünk megvan. Ha valakinek, aki hasonló helyzetben van, egy beszélgetéssel vagy bármi más tanáccsal tudok segíteni, nyugodtan kereshet bármikor. Ne feledjétek: Jót tenni jó!