Az elmúlt években soha nem látott mélységeket jár be hazánk labdarúgása. A nemzeti együttes teljesítménye sok esetben mondhatni botrányos. Az Aranycsapat után egyre nőtt a színvonal távolsága más országokkal szemben, világbajnokságra utoljára 1986-ban jutottunk ki. 

Az elmúlt évtizedekben rengeteg játékos és szakvezető megfordult a válogatottunknál, kisebb nagyobb sikerrel. Elmondható, hogy Dárdai Pál rövid vezérlete alatt kezdett valami jó irányt venni, amelyet Bernd Storck következő szövetségi kapitánynak sikerült átmentenie a kontinensviadalig. Ekkor sokunkban megcsillant a remény, de az Európa-bajnokság után visszatértünk a sötét valóságba, de legalább a rengeteg magyar szurkolónak egy szép emléket szerzett nemzeti csapatunk a franciaországi megmérettetések során.

Azóta még nagyobb mélységeket járunk meg, gondoljunk itt az elmúlt időszakban elért eredményeinkre, leszámítva a horvátok elleni váratlan, fantasztikus győzelmünket. Elgondolkodtató azért, hogy van-e még ugyan ennél is lejjebb, vagy innen most csupán felfele indulunk egy ilyen győzelmet követően?

Hazánk korosztályos válogatottjai szereznek nekünk még néha némi örömöt, de sokunkban felmerül a kérdés: Hova tűnnek azok a játékosok, akik 17, 19 és 21 évesen jól teljesítenek a nemzeti mezben? Sorra értünk el szép eredményeket, de ezzel egyenesen arányosan veszítettük szem elől a tehetséges játékosainkat. Meg sem kérdezem, hogy miért. Ha tudnánk erre a választ, akkor a magyar labdarúgás vezetői már tettek volna megfelelő lépéseket ennek ügyében, legalábbis „remélem”. Jó lenne minél több fiatal tehetséget látni, akik lépésről lépésre haladnak a felnőtt válogatott felé.

A megyei labdarúgás az én vesszőparipám, hiszen mióta az eszemet tudom, azóta kergetem a labdát. Folyamatosan nyomon követem a „nagyvilág” mellett, a megyei bajnokságok eseményeit is. Miért hanyatlik ilyen szinten a megyei foci? Sokan erre azt válaszolnák az előbbiek fényében, mert a „fejétől bűzlik a hal”. Igen ám, de mások úgy gondolják, a megyei szintről kellene felfelé építkezni, nem pedig visszafelé. Ami viszont tény, a megyékben egyre több csapat szűnt meg az elmúlt években, sok olyan együttes, amelynek nagyobb múltja is van megyei szinten. Itt többnyire a gyér utánpótlás játékos kínálat az elsődleges oka, de sokaknál az anyagiak is közrejátszottak. Sok együttes indul alsóbb osztályban, hiszen nem tudnának kiállítani hétről hétre ifjúsági csapatot, de a labdarúgás iránti szenvedélyük még életben tartja esetenként a csapatukat.

A fiatalok miért nem akarnak már focizni? Miért vannak a csapatok még megyei I. osztályú szinten is tele idősebb, rutinosabb játékosokkal? Miattuk nem kapnak lehetőséget a szárnyukat bontogató labdarúgók, vagy épp a hiányuk miatt kell még a sportszerető veteránoknak vinni vállukon a csapataikat?
Véleményem szerint ritkán találni már olyan utánpótlásedzőket, akik megszerettetik a gyerekekkel a labdarúgást, és megfelelő képzést is tudnak biztosítani számukra. Az országszerte színvonalasnak tartott labdarúgó akadémiákra is sok esetben nem a tehetségük szerint válogatják a fiatalokat, amely által nehezebb egy tehetségtelenebb gyerekből labdarúgót faragni, még ha a szülei meg is fizetik a képzését.

Nem mehetek el szó nélkül a megyei játékvezetők mellett, akik sok esetben egy csendes mederben csordogáló mérkőzést is képesek, viharos hullámokkal hömpölygőre alakítani. A „bíró” kérdés mindig is fő témája volt, és lesz a labdarúgásnak még magasabb szinten is, megyei viszonylatban pedig még inkább. „Miért nincsenek jó játékvezetők?” Rengeteg sportbarát teheti fel a kérdést, amelyre pontos válasz nincs, de okokat találhatunk. A sporttársak az életkortól a képzettségi szintig nagyon felhígultak, amelynek következtében több gyengébb teljesítményt nyújtó sípmester verte már ki a biztosítékot megyeszerte a csapatoknál. Volt már több esetben, amikor tettlegességig fajult egy-egy mérkőzés. A botrányba fulladt események egyre sűrűbbek sajnálatos módon, így ennek köszönhetően az „értelmesebb” játékvezetők köszönik, ebből ők nem kérnek. Így maradnak, akik még a pénzre éhesen képesek vállalni a kockázatot – ritka kivétel már a lelkiismeretes –, hol és mikor képelik fel őket egy hétvégi összecsapáson. Ez egy ördögi kör, miszerint a játékosoknak tudomásul kellene venni, a pályán mindig a sípmester az úr. Másrészről a játékvezetőknek pedig korrekt módon, magabiztosan és lelkiismeretesen kellene levezetni a mérkőzéseket annak fényében, ők egy szolgáltatást nyújtanak a csapatoknak, akik ezért fizetnek.

Ezek által elmondhatjuk, sajnos több sebből vérzik hazánk labdarúgása, amely elkeserítő a sportág kedvelői számára. Remélhetőleg a közeljövőben megtalálják országos- és megyei szinten a megfelelő megoldást a labdarúgásunk „szakemberei”. Annál is inkább, mivel szívbemarkoló és büszkeséggel tölt el minden sportbarátot, amikor aranyérmet nyernek nemzetközi szinten sportolóink és csapataink, de a világ legnépszerűbb sportágában évtizedek óta  „nem rúgunk labdába”.